Úgy egy órán keresztül zúdította rám az életét a telefonon, kiabált, sírt, kiborult. Idővel felhagytam azzal, hogy bármit is hozzáfűzzek a tartalomhoz, mert ilyenkor rendre közbevágott, hogy még nem vezette végig a gondolatmenetét. Hagytam. Már csak annyit éreztem, hogy sajnálom és együttérzek vele. Miután kibeszélt mindent, ami a lelkét nyomta, elzúgott a lavina, minden dühét, mérgét, keserűségét, tehetetlenségét kisírta, mindketten szótlanul ültünk a vonal végén. Mondhattam volna neki zárószóként jótanácsokat, biztatásokat, ötleteket, de tulajdonképpen csak annyi jött a számra, hogy bárhogy is legyen, szeretem. Tisztán kivehető volt, hogy valahol, abban a szobában, ahol a telefonnal ült a kezében, valami elengedett benne. Mikor újra megszólalt, egy teljesen más, az előbbi egy óra alatt hallotthoz nem fogható lágy és meleg hang azt rebegte, hogy ezt a mondatot már nagyon rég hallotta bárkitől is, és köszöni.