egy nő heveredik le a kanapéra, de alighogy lustán elnyújtózik az ágyon, a szoba falai lehanyatlanak, és a semmiből dzsungel fakad. a perc az első látomásé, még nem álmodott tudatára annak, hol volt, hova került, és hogy meztelen. nem szereplője még, csak gyönyörködője saját vakmerő álmának. tömör varázs, bódító dzsungelillat, az érzékszervek környezetnek kiszolgáltatottak: színek, ízek, tapintás - tapintás talán mégsem, hisz akkor már őrjítően valóságossá válna -, szaglás, hallás. a kép mozdulatlan, a fenyegető, lassan pattanásig feszülő veszélyt mintha egy láthatatlan kéz tartaná vissza: az ébrenlét közeli emléke. de a valóságot már elnyelte a dzsungel mély zöldje és a háttérből bűvösen előre lopakodó furulya hangtalan tölti be a vadak lelkét. a zene bűvöli meg a tájat, és ha a háttér fekete néger alakja egy pillanatra is elhallgattatná hangszerét, elszabadulnának bűvös láncukról a rengeteg bestiái.
/Rousseau: Álom/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése