Belépsz. Először csak egy hang ér el hozzád:
távolról szól, bárhonnan jöhetne, bárkitől jöhetne. Majd váratlanul kezet fog
veled valaki. Megismerkedtetek. Ismétlés nincsen, felkészülés nem volt. Kicsit
kényelmetlenül érzed magad, mert nem számítottál rá (sután is sikerült), mert
mindig a szemébe szoktál nézni annak, akivel kezet fogsz. Ezzel le lettek fektetve
a játékszabályok az elkövetkező órádra. Mész, amerre mondja. Az elején csukva
van a szemed, mert könnyebb elfogadni, hogy csak azért van sötét. Majd
kinyitod. Ott játszanak előtted azok a formátlan, összefüggéstelen fényfoltok:
az idegek játéka. Más semmi. Mész a konyhába. Rájössz, hogy kiszakadtál az
időből. Minden sokkal lassabban megy, a lépteid parányik és tétovák.
Megnyugtató, hogy a biztonsági előírások miatt végighúzhatod a kezed a
konyhapulton, mert nem lesz ott a kés, és a gáztűzhely sincs bekapcsolva.
Megszagolod a fűszereket, kitapintod az alapanyagokat. Nem tudod eldönteni,
hogy ami szemenként pereg vissza az ujjaid közül a tálba, bab vagy csokidrazsé.
Elmondja, hogy csokidrazsét nem állítanak ki, mert azt a gyerekek azonnal
megennék. Tehát bab. Megtudod, hogy mondhatod egy vak embernek, hogy
viszontlátásra anélkül, hogy ezzel megsértenéd. Valaki neki egyszer
viszonthallásrát mondott. Azzal nem tudott mit kezdeni. Megfogja a kezed és
elmondja, hány kiló vagy és hány centi és milyen színű a hajad. Eltalálja.
Szereti a tavaszi, felolvadó földnek az illatát, és az ősz levegőjéből
szomorúságot szagol ki. Színtelen ősz az övé. De mégis, ekkor a levelek
maguktól hullanak, és anélkül tapogathatja meg őket, hogy ezzel fájdalmat
okozna a fának. És ez szép. A szoborcsarnokban jössz rá, hogy a szobrokat a
könyvek lapjai meglopják a térbeli kiterjedésüktől, hogy az az oldaluk is
létezik, amit a kamerák arra nem tartanak érdemesnek. Most nem nézed, hanem
tapogatod őket. Kitapintod a formájukat, megteremted őket a bőröddel, mint
ahogy alkotójuk teremtette meg őket a vésőjével. Elfárad a szemed. Isten tudja,
mitől...? A sötétség a legtágasabb tér. Eltávolítja egymástól a testeket, de
egyben össze is mossa a világot. Minden egyszerre szűkös és tágas, mély és
felszínes. A távolságot csak az idő múlásán érzed és a tested fáradásán.
Elérkeztek a kiállítás végéhez, még ott álltok a
sötétben. Megkérdezed, hogy megnézheted-e, most már világosban, azokat a
helyszíneket, amiken végighaladtál. A válasz nemleges. Ők sem láthatják meg
soha úgy a világot, ahogy az a mi számunkra létezik. Ez így korrekt. Kiérve a
fényre pedig megbotlasz egy ottfelejtett napernyő talpában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése