Két és fél évnyi vívódás és önmarcangolás, öthónapnyi sírás, éjszakai bkv-zás, fény nélküli nyár, negyven fokban pulóver és harisnya, napi tíz-, tizennégyórás munkaidő, nyugtatótea, szemüveg, 48kg után azt hittem, hogy végre le tudtam zárni magamban mindent ahhoz, hogy elszakadhassak. "Főnök: - .... most felmondtál?" "Én: - ....igen." És éreztem, hogy még itt sincs vége. A felmondásom ott hever teljesen nyíltan mindkettőnk asztalán: ő nem hajlandó átvenni (és egyébként is, ez az első munkahelyem, küzdjek és ne vágjam fel félévente az ereimet), én pedig értetlenül állva ezelőtt a legkevésbé szokványos reakció előtt, egyre tehetetlenebbnek érzem magam. És a legkétségbeejtőbb, hogy még valóban nem adtam fel. Nemcsak miattuk, de bármilyen visszás, magam miatt sem.
Ez nem az Mt. szerinti felmondás. Ez valami más. Valahol egyben szép, szomorú, hálátlan és megalázó. Valahogy annyira próbálunk vigyázni a másikra, hogy a végén már senkinek nem lehet jó. Enikő szavaival élve, ami most zajlik: abszurd komédia.
Közben pedig a kollégák ki-be járkálnak az asztalra kitett felmondások között, mit sem sejtve az egészből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése