bíróság

Szerda reggel a buszon utazva tudatosult bennem, mi okozza azt a folyamatos, a tudatom legeldugottabb sarkából is mindig elő-előtörő, csitíthatatlan nyugtalanságot, a sehova, senkihez nem tartozás érzését: már lassan egy éve kizárólag barna szemű emberek vesznek körül. Bárhova nézek, barna szemeket látok. Mindenhol barna, barna, barna és barna. Nincs a közelemben senki, akinek a lelkében meg lehetne pihenni. Ez a felismerés reggel nyolc óra előtt kilenc perccel elemi erővel csapott belém. Az üveges buszajtók már csukódtak, és ekkor, váratlanul találkozott a tekintetem az ajtó túloldalán, a megállóban álló, nagy darab, fehér szakállas bácsinak a tekintetével. Jóságos volt, nyílt és tiszta, és olyan kék, mint a menny kapuja. Nem tudom, milyen kifejezés ülhetett az arcomra, de a bácsi egyszeriben rám mosolygott és integetni kezdett nekem, mire én is lelkesen integettem neki vissza a távolodó jármű ajtajából.