Az úttesten egy idős, hajléktalannak kinéző bácsi csoszogott át, seszínű pulóver, bundás házipapucs volt rajta, ősz haja kócosan lobogott a szélben. Járása megtört volt, köszvényes kezeiben kenyeret szorongatott. Udvariasan lassítottam, hogy átbotorkálhasson a szemközti járdára. Miközben a kocsi egyre komótosabban gurult, tekintetem végigsiklott az út mentén parkoló járműveken és megállt egy osztrák rendszámú, fekete, lenyitott tetejű, vad és belevaló, fényesre sikált Mazdán. Elismerően bólintottam egyet, ez ám az autó! Még az utasomat is oldalba böktem, hogy oda süsssön, mi ácsorog a jobb oldalunkon!

A kocsit a hajléktalannak kinéző úr sem hagyta figyelmen kívül. Amint átért az úttesten, először a kenyeret pakolta be a hátsó ülésre, majd előhalászta zsebéből a slusszkulcsot, beszállt a verdába, indította a motort és jelzett, hogy kihajtana. 

Utasommal egyszerre nevetve néztünk egymásra. Vannak azok az élmények, amikről lemaradnánk, ha nem lennénk előzékenyek.