denise bonal: les pas perdus - la photo

HANS:
- A folyosó mellet ültem. Még csak huszonöt éves voltam, és már hónapok óta, megállás nélkül esett. Egy múzeumokról és belga festőkről szóló lapot forgattam, a torkom is fájt egy kissé. Abban az időben skótkockás sálat hordtam...

JACQUES:
- (megállapítja, hogy Hans még mindig skótkockás sálat hord) Folytassa...

HANS:
- És akkor ő leült velem szemben, én pedig beleszerettem.

JACQUES:
- Csak így?

HANS:
- Beleszerettem. Azonnal. Visszavonhatatlanul. Örökre. Mindhalálig. Mire a vonat elindult, én már őrülten szerelmes voltam. Már csak ez a szerelem éltetett. Nyomban kifaggattam, hogy hívják, milyen írókat és festőket kedvel, hol született, szeret-e jókat enni, hogy keresztény-e vagy pedig zsidó és hogy a kosztümökben vagy a légiesebb ruhákban érzi-e jobban magát. Hallani akartam a hangját és a nevetését. Mindent tudni akartam róla.

JACQUES:
- Nahát, mik nem történnek...

(...)

HANS:
- Épp Magritte-ról készültem kritikát írni. Egy albumban akadtam rá egy amatőr fényképre, amin a festő a felesége mellet ül, aki csupasz karjaival gyengéden átöleli a nyakát. A nő jobb csuklóján karkötő, a férfi gomblyukában fehér rózsa. A nő haja hullámokban omlik alá, tudja, pont úgy, ahogy a kor divatja szerint minden nőé akkoriban. Felkavart a szépsége: egy arc csupa fényből és csupa selyemből, egy épp csak felvázolt mosoly, minden porcikájából az élet szeretetének öröme sugárzott. Georgette. Georgette Magritte. Kék szemei olyan halványak voltak...

JACQUES:
- Ez egy színes kép volt?

HANS:
- Nem..., de a jó fekete-fehér képeken látni a szem színét...

JACQUES:
 - Tehát, hol is tartottunk? Ön csak ült, szemben a nővel, skótkockás sállal a nyakán...

HANS:
- Igen... Ugyanaz a szépség ült előttem. Ugyanaz a csupa fény arc, és ugyanaz a nyugodt, tiszta tekintet. Ugyanazok a kék szemek, amik már szinte nem is kékek voltak, csak emlékei a kéknek.

JACQUES:
-  És maga akkor melyik nőt szerette? A festő feleségét, vagy aki ott ült, magával szemben?

HANS:
- Akkor a két nő egy volt.

JACQUES:
- Látta azóta?

HANS:
- A következő megállónál leszálltunk. Egy eső áztatta park pavilonja alá szaladtunk be, és egymás karjaiba omoltunk. Aztán ... ő felhívta a vőlegényét...

JACQUES:
- Gondolom, hogy megmondja, hogy lekéste a vonatot.

HANS:
- Hogy felbontsa az eljegyzését!

JACQUES:
- ... hogy felbontsa az eljegyzését? De hát, maga lehet, hogy tönkretette annak a nőnek az életét....

HANS:
- Három hónapra rá összeházasodtunk....

JACQUES:
- Óh, elnézést. Ne haragudjon, nem tudhattam..., de az ön feleséségnek nem is kékek a szemei...

HANS:
-  Bocsásson meg, de lekésem a vonatot. Viszontlátásra.