Jobban szerettem a régi, vezetékes telefonokat. Ha csörögtek, és nem volt kedvem felvenni, hát nem vettem fel, rikoltozhattak akár ítéletnapig. És micsoda tapintat: utána nem dörgölték az orrom alá, hogy kinek a hívására nem válaszoltam. Nem valakit utasítottam vissza, hanem egy láthatatlan lényt, aki a legjobb barátomtól kezdve az önkormányzaton át a közvéleménykutatóig bárki lehetett, így hát senki sem volt. Senki nem is várta, hogy visszahívjam.

Ma, a kijelzős telefonok idejében nem elég, hogy az illető a vonal túlsó végén kizökkent az aktuálisan zajló gondolati-tapasztalati világomból, de még bűntudatot is ébreszt bennem, és szinte kiköveteli, hogy a legközelebbi szabad percemben visszahívjam (ha a szemébe szeretnék még nézni ebben az életben). Itt ugyanis már nem arról van szó, hogy ő nem tudott elérni engem, hanem, hogy én nem akarok tudomást venni az ő létezéséről.