Úgy negyedszázada a prágai repülőtér
tranzitjában Budapestre induló Malév járat hívólámpáját vártam nehéz és
fárasztó gyógykezelés után. Figyelmes lettem egy magyar családra, amelyik
minduntalan magával cipelte a kézi csomagjait valahányszor a hatalmas üvegablakokhoz
sietett, hogy meglesse a felszálló kis sportrepülőgépeket. Ott pakoltak le
mellettem s én felajánlottam, nyugodtan hagyják itt a cókmókjukat, vigyázok rá.
Gondolom, becsületes ábrázatot néztek ki belőlem, mert azon nyomban elfogadták
az ajánlatomat.
Egyikük nyolc év körüli dundus kisfiú,
másikuk néhány esztendővel idősebb nővére és a szülők. Egyszer csak megütötte a
fülemet, amint a fiúgyermek váratlanul a következő kérdéssel fordult az
apjához: - Apa, ha holnap eljönnének hozzánk a Londoni szimfonikusok és
eljátszanák Bach E-dúr Brandenburgi versenyét, szívesen meghallgatnád? – Azt
hittem, rosszul hallok, olyan hihetetlen volt a dolog, de azért azonnal
elhatároztam, mihelyst visszajönnek, csak szóba hozom, hogy Bach bizony nem írt
E-dúr hangnemű brandenburgi koncertet.
Ám az igazi meglepetés csak most következett.
Ugyanis az apuka igenlő válaszára – talán nem is
koncentrált kellőképpen a „feladványra” – a fiúcska huncut, csibész kajánsággal
felkacagott: - Hahaha! Hiszen Bach nem is írt E-dúr Brandenburgi versenyt. –
Nyilván ugratni akarta a papát. Mint amikor Rómeó a bálon meglátja Júliát – „Ki
ez a lány?!” – úgy hasított belém a döbbent elképedés:
ki ez a fiú?! (...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése