"Egy ideje depresszióval kezelték (tudniillik L. D.-t). Az orvosa gyógyszercserét javasolt, ami köztudottan erős érzelmi kilengésekkel jár. Ezzel esett egybe, hogy dolgozni kezdett az új munkahelyén, és még nem tudta, hogy klausztrofóbiás. Az első napján kirúgták, miután a levéltár zárolt, ablak nélküli helyiségében, ahova egyedül küldték be dolgozni, mindent felforgatott, a kézírással vezetett jegyzéket pedig tollal firkálta szét. Azonnali hatályú jogviszony-megszüntetését követően ziláltan ténfergett az utcákon, a mobiltelefonját elajándékozta egy hajléktalannak, végül a lakásunknál kötött ki, ahol mindenáron apukámmal szeretett volna beszélni. Anyukám és a nagymamám a nappaliban ültették le, a várakozás közben kiszűrődő hangok alapján időről időre nekiütődött az ablaknak. Mikor apukám hazaérkezett, elé állt, és tudatta vele, hogy az ő és az én lelkem már egyesült, de most már ideje, hogy a testünk is egyesüljön, mert Cicero is megmondta (itt latinul idézett Cicerótól)... Apukám közbevágott, hogy ő nem tud latinul, és nem ismeri Cicerót, csak engem, én viszont nem szóltam neki egy szót sem erről az érzelmi kötelékről, ezért előbb inkább felhív, biztos, ami biztos.
Én egy közös ismerősünktől tudtam meg, hogy ő nekem tulajdonképpen udvarol. Hirtelen teljesen más színben láttam a zeneakadémiai koncertet, amire azzal az ürüggyel hívott el, hogy egy ismerőse nem tud eljönni, és még én éreztem úgy, hogy szívességet teszek, hogy elkísérem, nehogy kárba vesszen a jegy. És azt is, amikor az egyik koncertünk után egy csokor virágot hozott nekem, amit én a kezébe nyomtam, hogy fogja már meg, mert nem tudom hova tenni a sok cucctól.
Egyszer moziba hívott. Mivel ezt is fantasztikus burkoltsággal intézte, előre szólt - nehogy randinak tűnjön -, hogy egy barátja is velünk tart.
A barátja most a férjem."
A barátja most a férjem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése