a vizsgaidőszak summázata - alkalmazkodva a körülmények változásához

Oktatói felület:

A várva várt államvizsga-időszak végre elérkezett. A Tanulmányi Osztályon a lehető legszerencsésebb vizsgarendet osztották rám: bemelegítőnek első helyre rakták a jog- és állambölcseletet, majd a soron következő tárgyak megalapozására az alkotmányjog-közigazgatási jogot, utána kis kikapcsolódásként a büntetőt és végül egy utolsó hajrára a polgárt. Szinte mindegyikre minimum napot adtak, aminél több nem is lett volna szerencsés, csak alkalmat adott volna az idő elforgácsolására.
Végül az egyetemi évek kemény és kitartó munkája meghozta gyümölcsét.

------------------------------------------------------------------------------

Hallgatói felület:

"Az ETR tudja, mi jó nekem" - nyugtattam magam vagy két napon keresztül, miután szembesültem a vizsgarendemmel. Végül is, előbb vagy utóbb mindenből le kell vizsgázni...

Jog- és állambölcselet:

Ami lenyűgöz ebben a tárgyban, hogy futhat filozófia, jogi alaptan, jogi dogmatika, jogszociológia, jog- és állambölcselet vagy akár jogpolitika címen, képtelen nyomot hagyni bennem. Viszont most fordult elő első ízben, hogy hihetetlenül szimpatikus tanár, váratlanul érdekes felkészítőt tartson belőle, ezen felül pedig igényes jegyzet kerüljön a kezembe, amin felbátorodva rögtön úgy ítéltem, kevesebb nap is elég lesz a felkészülésre. Öreg hiba: az, hogy értem, még nem jelenti, hogy tudom...

És az sem előnytelen, ha az ember némiképp tisztában van a korlátaival: vizsga előtti nap hetvenötből még negyven tétel hiányzott. Éjfél felé már csak huszonöt. S mit csináljon ilyenkor, akinek elve, hogy nem issza a kávét? Eszi. Egy szem babkávé/ tétel.
Már indulni kellett volna, de még volt hátra tíz tétel. Nem baj, majd útközben. Kint eleredt az eső. Nem baj, majd a buszon. Tömegnyomor. Nem baj, majd az egyetemen. Már elkezdődött a vizsga. Nem baj: inkább késsek, mint bukjak.

A maradék tíz tétel megtanulva, mentem fel a tanszékre. Sehol egy teremtett lélek. Késés ide vagy oda, valahol nem éreztem életszerűnek, hogy félóra alatt tíz hallgató leállamvizsgázzon, ezért bekopogtam. Bent még soha nem látott emberek beszélgettek. Az államvizsga felőli érdeklődésemre visszakérdeztek, hogy tanultam-e? Én az elmúlt pár óra hatása alatt rávágtam, hogy igen. "Nagyon helyes, mert nálam fog vizsgázni!" Ezután szabadkoztak a késésért, és ha már úgyis ott voltam, mondták, vigyem hírül a többi hallgatónak, hogy nyugodjanak meg, mert "dream team van"!

Nem kellemetlen érzés, amikor az embernek azzal kell szembesülnie, hogy minden reális várakozása ellenére tudja az anyagot és még hallgatótársainak is tud segíteni. Én voltam az egyetlen, akinek csak egy ponton kötöttek bele a feleletébe: amikor az előadáson elhangzottakat idéztem.

Úton hazafelé eszembe jutott, hogy az előadó utolsó felkészítőn kérte, hogy jelezzük felé, milyen eredményt értünk el a vizsgán. Iziben írtam is neki, egyben megköszönve a felkészítőket, amik nélkül legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha lelkesen fogok nekiveselkedni ennek a tárgynak. Levelem roppant mód meghatotta. De nemcsak őt. Délután látom, hogy a vizsgáztatóm is válaszolt rá: "Gratulálok, amúgy jó volt a csaj!" Az első percben nem igen értettem, aztán leesett, hogy az előadó továbbküldte neki az e-mailemet, ő meg véletlenül nekem válaszolt.

Alkjog-közig:

Kapásból húszból három nap mínusz, hiszen kemény készülés után kijár a pihenés...
A tárgyakhoz való viszonyulásomról annyit, hogy ezek miatt terveztem többször, konkrétan minden óra után otthagyni az egyetemet. Az időbeosztás ez alkalommal is remekre sikeredett: közigre végül két nap maradt. A tempó feszített volt, de a helyzet korántsem reménytelen. Csak biztos kézben kellett tartani a dolgokat. Ezért is döntöttem úgy, hogy kimegyek tanulni a kertbe. Reggeltől sötétedésig járkáltam keresztbe-kasul, rendületlenül olvastam, majd mondtam fel az anyagot. Könnyed lépteim nyomát azóta is őrzi a fű. Azelőtt soha nem gondoltam volna, hogy a tanulás és az izomláz szó megférnek egymás mellett egy mondatban, de büszkén kijelenthetem, hogy a nap végére izomlázam lett a tanulástól. Elérkezett az utolsó, ismétlésre szánt nap. Este még lecsekkoltam, minden előírt törvényt átvettem-e, majd megállapítottam, hogy a lista szinte teljesen hiánytalan, csupán egy jogszabály maradt ki: az Alaptörvény.
Jóllehet, közigre csupán két napom volt, öt tétel kivételével, mégis bármelyiket húztam volna. Volna. De a tárgy iránti iszony azt mondatta velem, hogy meg kell próbálni, lesz, ami lesz. Az elegánsan megoldott alkjogfelelet után pár intelligens bevezető gondolattal próbálkoztam. Hatott. A közigtanár egy idő után nyugtatni igyekezett, hogy ne izguljak, már a jobb jegyért kérdez. Szokásos vizsgákon az előbbi mondat elhangzását követően pánikolok be és indul zuhanó repülésnek a felelet. Ez alkalommal a zuhanó repülés enélkül a biztatás nélkül is bekövetkezett volna. Végül a teljesen hibátlan alkjog és a kb. kettes-hármas közigfeleletemre kaptam két négyest. Leginkább fura volt.

Büntetőjog:

Miután az idő nagyjából fele azzal ment el, hogy próbáltam eldönteni, miből is lenne érdemes tanulni, úgy döntöttem, nem stresszelem magam tovább, megbukom. A bukás lehetőségének kilátásba helyezése megmagyarázhatatlan lelkesedéssel töltött el.

Vizsganap. Az esélytelenek nyugalmával asszisztáltam. A terv az volt, hogy kihúzom a tételt, és ha rossz, visszaadom. A terv finomított változata volt, hogy elkezdek felelni, és a tanárok reakciójának a függvénye, hogy végigmondom-e. A finomított terv finomított változata pedig, hogy ha hármasnál rosszabbat kapok, kérem az elégtelent. 

Kijött az első felelő. Ragyogott. Beszámolt, hogy szerinte a vizsgája eszméletlenül jól sikerült, és ezzel nekünk is magasra tette a lécet. Büszkén újságolta, hogy milyen jót beszélgetett a vizsgáztatókkal, és hogy felelete minimum ötös lesz.

Én azon voltam, hogy a fejembe gyömöszöljem a még hiányzó tényállásokat. Mivel a vizsgasorban az emberek hihetetlen előzékenységről tesznek tanúbizonyságot, ezért végül, hogy ez a nagy udvariasság el ne fajuljon, úgy döntöttünk, kisorsoljuk, ki hanyadiknak megy be. Bementem. Fő az első benyomás. Megkérdezték, hányan várnak még kint. Bemondtam egy számot. Nem jött ki a létszám. Mondtam egy másikat. Azzal sem. Erre már Gellér is felnézett, megjegyezte, hogy szerencse, hogy nem matematikavizsgára jöttem.
Megkérdezte, hogy gyermekek esetén a belátási képesség megléte képezte-e valaha bizonyítás tárgyát. Ha megkérdezte, akkor nyilván:

- Igen.

Megkérdezte, hogy hol szabályozták így az intézményt. Mivel büntetőjog vizsgán ültem és múlt időben beszéltünk:

- A Csemegi-kódexben.

Megkérdezte, hogy mi volt az alsó korhatár. Mivel a téma felkapott, mondtam, hogy:

- Tizenkét év.

Megkérdezte, hogy mi volt a felső korhatár. Mivel a tizennégy és tizennyolc évhez túl sok hatályos szabály tapad:

- Tizenhat év.

Mind bejött. Egyébiránt fogalmam sincs, honnan kellett volna tudnom ezeket, mivel, mint aztán később megnéztem, a könyvben ilyesmi nem szerepelt... A vizsga további része is hasonlóan jó hangulatban telt. Kimentem, ment a következő felelő. A  lány azóta sem szűnt meg áradozni a saját feleletéről. Nekem az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy mindenki ugyanolyan elégedetten jött ki, pedig józan ésszel felmérve kizárt volt, hogy egy Gellér-Gönczöl bizottságnál valamennyien ilyen zseniálisan vizsgázzunk. Az eredményhirdetésénél a lány beállt középre, várta, hogy majd külön kiemelik a feleletét. Végül négyest kapott. Én ötöst. Tudom, hogy ilyenkor könnyű mondani, de bármennyire is nagyképű volt, sajnáltam, és egy pillanatra pocsékul éreztem magam a jegyem miatt. De csak egy pillanatra.

Polgári jog:

Egy ismerősöm felajánlotta, hogy találkozzunk, kölcsönadja a kidolgozott tételeket. Furgonnal érkezett. Meglepő, milyen gyorsan ad alább az ember az igényeiből, ha nem bírja kézben hazáig cipelni a tananyagot. Aztán végül én voltam az évfolyamon az egyetlen szerencsétlen, aki elkövette a legamatőrebb hibákat, amit vizsgaidőszak során csak el lehet követni: végül kidolgozott tételsor helyett törvényekből, könyvekből és órai jegyzetekből tanultam, de ha ez nem lett volna elég, az azóta megjelent tankönyvet még ki is jegyzeteltem. A vizsgaidőszakban... A készülési időt is arányosan felosztottam: húszból tíz nap gt.
Az első hetet váratlanul jól toleráltam. Az összeomlás a második héten következett be, amikor egyik nap hajnali két óra tájban lementem anyukámhoz, és elújságoltam neki, hogy van hatvankilenc tétel, amiből hét tétel a szellemi alkotások joga. Akkorra volt már belőle könyvem, kinyomtatott tételkidolgozásom, törvényem, szemináriumi jegyzetem, előadásjegyzetem, a tanár által kidolgozott tételeim, a tanár által kidolgozott kibővített jegyzeteim és könyvkivonatom. És még semmit nem tudtam belőle. Ekkor a nevetés sírásba fulladt, ami onnantól kezdve napirendi ponttá vált.
Harmathy másodévben előadáson egyszer azt mondta, "Tessék tanulni, mert ez borzasztó!". Erre a mondatra is meg kellett érni...

Reggel a büfében. Egy ismerősöm odajött, megkérdezte, miből vizsgázom. Mondtam neki, hogy polgári jogból. Mire ő biztatott, hogy azzal biztos nem lesz gond. Erre elsírtam magam. Olvastam tovább. Valaki kedvesen rám köszönt. Megfordultam, a szemináriumvezetőm volt az. Továbbment. Én újra elsírtam magam. Vizsga után kijöttünk, örülni kellett volna, és én mit csináltam? Elsírtam magam.
Akkor fogtam fel, hogy megszűntem diáknak lenni. Úgy mentem le az egyetem lépcsőjén, hogy már nem tartoztam oda többé.