A minap kitaláltam, hogy a szabim alatt egy vagy két nap el szeretnék menni lovagolni, istállót pucolni, lovat csutakolni, ganézni, szóval valami kézzel fogható, természetközeli, nagyon őszinte és praktikus dolgot csinálni. Felhívtam egy lovardát, érdeklődtem, milyen lehetőségek vannak a fenti tevékenységek elvégzésére. A lovarda vezetője készséggel biztosított, hogy minden elképzelésem megvalósítható náluk, rögtön nézi is a naptárát, mikor tudnánk találkozni, beszélgetni. Kérdő csöndemre, hogy minek kell az előbbi tevékenységek végzéséhez beszélgetni, gyorsan hozzáfűzte, hogy náluk az első találkozás egy személyiségfelmérés, ránéznek, ki hol tart az életben, milyen elakadásaival kell megküzdenie, ebben a lovak hogyan tudnának a segítéségére lenni, a személyiségtípusa melyik ló személyiségtípusához passzol, a lovarda atmoszférája megfelel-e az ő kisugárzásának. Majd nagyjából húsz percen keresztül ecsetelte, hogy a lovak már egész kisgyerekkortól micsoda fantasztikus terepet adnak az önismeret fejlődésének, hogy tartanak párterápiát is, hogy hetente lehet, hogy egy foglalkozás is elég a tanulási folyamat kibontakozásához, hogy ő is milyen csodálatos élményeken ment keresztül, mire a jelenlegi önismereti szintet elérte, hogy ami másban zavar minket, az a tulajdon elakadásunk, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi.
Amikor nagyjából háromnegyed óra felvezetés után (amikor még lovaglásról, istállói teendőkről szó sem esett) letettük a telefont, több éves távlatból egyszerre a felszínre úszott egyik oktatónk kifinomult megfogalmazásúnak aligha mondható, de annál éleslátásúbb bölcsessége:
- Bármerre mész, arcul b@sz az önismeret.