A tóparton ültem a fűzfa árnyékában, könyvet olvastam, olykor felnézve átadtam magam a körülöttem zsongó életnek. A hangyák fegyelmezetten meneteltek a közeli gyökereken, a vízben vizsla ugrált szertelen derűvel egy labda után, a fűzfa láncszerűen felfűzött levelei a vállamat simogatták. Eltöprengtem, mennyire más mozgásra készteti a fák lombját a szél, és megint mennyire másra a hullámzó víztükör. Ekkor egy kemény, határozott hang szólalt meg valahol messzebbről, a hátam mögül:

- Ne olvasd a hölgy könyvét!

Hátra fordítottam a fejemet. Mögöttem teljes nyugalomban egy szibériai husky állt, a vállam fölött némán átnézve bámulta a regényem betűvel sűrűn teleírt lapjait. Már egy ideje ott ácsoroghatott. Annyira belefeledkeztem abba a csodálatos mindent körülvevő mindenbe, hogy a tökéletes egység nyugalmába belefért az is, hogy egy ismeretlen négylábúval osszam meg egy ismeretlen kontinens lápvidékén élő lélek mindannyiunkról írt legbelsőbb moccanásait.