Tündérbarátnőm egész nap a vízben úszkált. Amikor kijött, megjegyeztük, hogy a kis hableánynak lábai nőttek.
Jégkirálynő kollegina call centerben van ma. A csapatban nem ő a legszociálisabb, sem a legempatikusabb, kifinomult idegrendszere és ízlése ösztönösen löki le magáról a hétköznapi emberek hétköznapi problémáit. Amikor meglátja, hogy a következő rögzített hívásban az ügyfél részletes jogi tanácsadást kér azzal kapcsolatban, hogy mit tud kezdeni a szomszéd rózsabokrával, ami ránőtt az ő tűzfalára, megkéri Bolond kollégát, hogy vegye át tőle ennek a hívásnak az intézését, mert neki ehhez ma már nincsen idegrendszere.
Bolond kollégának az ilyen és hasonló ügyfelek a speciálitásai, készséggel és nagy várakozással vállalja a hívás lebonyolítását. Hosszan, ízesen és többszörösen kiemeli az ügyfélnek, hogy az esetére az ún. áthajló ágak szabályát kell alkalmazni, és hogy az ügy az áthajló ágak jogi problémakörébe tartozik, majd kioktatja az ügyfelet, hogy a szomszéd rózsáit nem szabad levágni, sem a bokrot gyökerestől kiirtani, hanem csak a zavaró ágakat lehet eredménytelen felhívást követően lemetszeni.
A tanácsadás hallgatása közben Gyógyító asszisztens kolléga, aki most kezdett el ismerkedni a jogászi világgal, az áthajló ágak problematikájának a többszöri taglalásakor ösztönösen fel-felkapja a fejét, miközben automatikus, gyanakvó pillantásokkal néz körbe, mint aki éppen nem tudja, hogy ott van-e, ahova reggel bejött.
Megtisztulás: visszatérni az eszményhez. Minden dolgok kezdetéhez. Oda, ahol még minden lehet. Kell hinni ezekben a még minden lehetekben.
Lélekkarcok.
Lélekarcok.
Élek.
Karcok.
Élek:
arcok.
A hosszú hétvégén nagyon, de nagyon szerettem volna kiállításra menni. De mivel az ünnepek egésze alatt készenléti munkakört kellett ellássak, nem mertem megkockáztatni a múzeumokat, mert egy tárlat közepén azért mégsem tudok csak úgy telefonon sürgősségi jogi tanácsokat osztogatni mindenki füle hallatára. Meg nem is illik. Az ügyfél felé sem. Mások felé sem.
Beletörődve a sorsomba, úgy döntöttem, hogy ehelyett kiugrom Szentendrére egy rövidke kirándulásra a Bükkös-patak partjára, hogy azért nekem is jusson valami ebből a napfényes pár napból. Ahogy a torkolattól visszafelé elindultam a meder mellett, a belvároshoz közeledve zene ütötte meg a fülemet. Aztán ahogy jobban szétnéztem, láttam ám, hogy a patak két partja tele volt rakva festményekkel, nem is akármilyenekkel! Számos kortárs festő kihozta "levegőzni" a képeit ezen a szép május elsejei hétvégén. A patak partja valóságos kiállító térré változott, zenével és tánccal kísérve. A természet szépsége mellett a művészetek szépsége is tárt karokkal fogadott!
Kiállításra szerettem volna menni, de lemondtam az élményről a jó szolgálat érdekében. Az Isten pedig elhozta nekem a kiállítást a múzeumból a patakpartra.
Ma életem egyik legszebb bókját kaptam, amikor frissen végzett kolléga idézett egy Ossian számból, és amikor nem vettem a lapot, megnyugtatott, hogy nem kell emiatt rosszul éreznem magam, mert ez nem a "mi korosztályunk" zenéje. Az ilyen számokat csak Kriszti generációjának kell ismernie. (Kriszti kb. 8 évvel fiatalabb nálam.)
Bánkódás.
Vagy.
Új célkitűzés.
Miénk a döntés.
Ha kitartóan sétálok, előbb-utóbb eláll az eső.
Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.
Ácával viszonylag régen találkoztunk, ezért hétvégére megszerveztünk egy közös kirándulást. A lebeszélt időponthoz képest mindketten ugyanannyit késtünk, és mindkettőnkön kék farmer és rózsaszín felső volt. Csak a lelkeink beszéltek össze, mi nem.
Boróka készített egy lovat a kerámiaszakkörön. A foglalkozásvezető megnézte az elkészült művet, és aggodalmát fejezte ki afelett, hogy a ló lába túl vékony és nem fogja elbírni a testet a kiégetésnél. Boróka erre se szó, se beszéd, a tenyerével összenyomta a lovat, a hátára négyszögeket rajzolt, és közölte, hogy most már teknős és kiégethető.
Informatikusunk minden új kolléganővel tiszta lapokkal szeretne indítani, ezért a transzparencia jegyében valamennyi belépéskor tisztázza a helyzetet: megérti, hogy ez nem lehet könnyű, mert tudja, hogy milyen vonzerővel bír, de ő már házas, sajnos nemet kell mondania minden jövőbeni közeledési szándékra, és csak informatikusi minőségben vehet részt a hölgyek jövőbeni életében.
Mentünk le az irodából a lifttel, közben egyre mondogatta, milyen jót is fog tenni ez a kis egészségügyi séta, de mennyire jót, és hogy milyen nagy szüksége is van erre az emberi szervezetnek! Közben a cigit már ott sodorgatta az ujjai között, és szemmel láthatóan alig várta, hogy végre kiérjünk az épületből, és rágyújthasson.
Az utcán távolról elhaladva épp csak egy pillanatra benéztem a kirakatüvegen, amire a fotocellás ajtó magától kinyílt.
Tündérbarátnőm kapott tőlem a névnapjára egy Best Friends Forever ajándékot: egy ezüst és egy arany színű, totálisan giccses bizsu nyakláncot két delfinnel, akik egymásnak fordítva szívet formálnak és a fejükön levő mágnessel kapcsolódnak össze.
Tündérbarátnőmnek, amióta az eszét tudja, a delfin a kedvenc állata. Az ajándékot kicsomagolva először megállt benne az ütő, majd száz fogas vigyorral szétterítette az asztalon, rögtön lefotózta, és mindenkinek elküldte a képet azzal a felirattal, hogy még tinikorában sem kapott senkitől sem Best Friends Forever ajándékot és hogy most csodásan érzi magát! Őszintén örült. Mindkettőnknek fel kellett venni a nyakláncot és hordani a közös programunk alatt. Közös fotó is készült. Már tervezgette, hogy majd nyári szabadság alatt a tengerparton mennyire stílusos lesz, ha ez lesz a nyakában. Este még rám írt egy üzenetet, hogy még mindig rajta van a nyaklánc és nagyon odavan érte!
(...)
Amikor először megláttam a boltban ezt a nyakláncot, egyből ő jutott eszembe. És az, hogy ez mekkora egy dilis dolog. És hogy ilyen bugyutaságokra nem éri meg pénzt költeni. Ki is fordultam az üzletből. De amikor még két héttel később is újra és újra eszembe jutottak a szívecskét formáló delfinek, mégis azt éreztem, hogy ez az ötlet nem is olyan rossz. Mi több: határozottan jó. Visszamentem a boltba, de már nem volt meg a nyaklánc. Több boltot végigjártam, mire megleltem a delfineket. A sok utánajárás a két delfin bizsuságát kinccsé változtatta. Az ajándékozáskor már színarany és színezüst delfineket adtam át Tündérbarátnőmnek. Az örök barátság színarany és színezüst delfinjeit.
Nagyon hiányzott az uzsonnai gyümölcs, de már csak azért sem akartam a nyolcadik emeletről lemenni a boltba, mert még egy halom feladatom volt aznapra. Erre az egyik kolléganőm minden szó nélkül felkelt a helyéről, vette a táskáját, és hozzám fordulva megkérdezte, hogy hozzon-e nekem valamit a boltból.
Két órával később rám jött, hogy teát szeretnék inni. De nem volt bent teám. Már azon voltam, hogy kiverem a fejemből a tea gondolatát, amikor ugyanaz a kolléganőm minden előzetes beszélgetés nélkül odafordult hozzám egy doboz karamellás teával, hogy ez a kedvence, és kóstoljam meg, milyen finom!
Hazafelé menet egyszeriben eszembe jutott, hogy milyen jó is lenne a boltban sushit venni! De aztán az is eszembe jutott, hogy drága. De aztán meg az is, hogy szokott lenni leárazva. Kértem Istent, mintha a világ legnagyobb horderejű dolga lenne, hogy légyszi-légyszi, ha ma megyek vásárolni, legyen sushi leárazva, mert annyira, de annyira örülnék neki! Bementem a boltba, összeállítottam a bevásárlókosarat, majd a vásárlás utolsó etapjaként a halas pultoknak vettem az irányt. Pontosan egy doboz sushi volt az egész részlegen. Leárazva.
Az osztályvezetőmnek volt egy csodaszép, kézzel festett, virítóan pipacsos bögréje. Minden nap abból teázott. Én pedig mindennap láttam ezt a csodaszép bögrét, és nagyon, de nagyon szerettem volna, ha nekem is lehetett volna ilyen. Persze több évvel azelőtt vette. Valamilyen kis faluban. Egy alkalmi vásáron... Így meg kellett elégednem a pipacsos bögre mindennapi látványával.
Aztán eljött a karácsony. Miután kibontottuk az összes ajándékot a fa alatt, Anyukám felugrott, hogy hát a Marika néni ajándékáról teljesen meg is feledkezett! (Marika néni Anyukám Balatonon élő barátnője, akivel egyszer futólag találkoztam.) Majd behozott egy szatyrot, és elém tette, hogy nézzem meg, mi van benne, de vigyázzak, csak óvatosan bontsam ki a papírba csomagolt tárgyakat! Hát, ahogy kibontottam a csomagolást, egy gyönyörű, kézzel festett, pipacsos bögre került a kezembe! Alig győztem álmélkodni! Anyukám biztatott, hogy nézzem még tovább az ajándékokat, mert van hozzá tányér is! Erre a másik papírból egy pipacsos kistányért bontottam ki.
Soha nem mondtam Anyunak, hogy pipacsos bögrét szeretnék. Marika néninek még úgy sem. Csak ültem a fa alatt, előttem a pipacsos ajándékokkal, lelkemben végtelen hálával, csodálkozással és örömmel.
Anyukám elmesélte, hogy Marika néni testvére keramikus, és időszakonként hívni szokta Marika nénit, hogy garázdálkodjon szabadon a szépséghibás termékei között. Ilyenkor Marika néni akármennyi kerámiát elhozhat teljesen ingyen.
A szépséghibát azóta sem találtam meg sem a bögrén, sem a tányéron.
Máté 6:32-33. "Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek."
A kiállításra szétnyitható székeket osztogattak. Anyukám megkérdezte a jegyszedőt, hogy őt is elbírja-e. A jegyszedőnő őszintén felnevetett, és megnyugtatta a szék stabilitása felől.
Anyukám a szétnyitható széket végül ugyan nem használta, de azt hurcolni kellett végig a kiállításon. Ahogy cipelte, véletlenül beleütközött vele a földre fektetett cselló lábába. Bocsánatot kért a csellistától, aki elnézően legyintett, hogy nincsen semmi gond. Öt perccel később bemutatta a közönségnek a csellóját, amiről megtudtuk, hogy egy 1700-as évekből származó műemlék jelentőségű darab.
(Ismeretlen)
Az ünnepségen az alapítvány elnöke ünnepi beszédet mond, egyik és másik oldalán is két asztal megrakva ajándékokkal, előtte az iskola hallgatói foglalnak helyet a sorokban. Megkezdi a karácsonyi beszédet, utal arra, mennyi érték teremtődik az iskolában, majd háláját fejezi ki a jelenlevők felé.
- Bal oldalon: ajándékok, jobb oldalon: ajándékok, előttem: a megajándékozottak.
A csoporttársammal erre az utolsó mondatrészre egyszerre zizzenünk fel, majd egymásra nézve teljes egyetértésben tesszük helyre, hogy nemcsak az elnök két oldalán foglalnak helyet ajándékok, hanem vele szemben is.
Szobatárs szeretne otthonra valami kicsi karácsonyfát, de nem óhajt nagy felhajtást a dolog körül, vásárolni szükségtelennek tartja, feltérképezi, kinek van esetleg elfekvőben valami fölösleges kis fenyőfája otthon. Aztán eszébe jut, hogy a munkahelyen az ebédlőben van is egy kis formás. Megkérdezi a főnököt, elvihetné-e az ünnepekre, akkor úgysincs bent senki, utána pedig természetesen visszahozza, mintha mi sem történt volna.
Amikor a földről felnézel az ágra, együtt látod az éggel. És nem tudod, hogy mi a kapcsolat ág és ég között, de amikor alulról nézed őket, megérted: összetartoznak.
Nem a dolgoknak van mélye. Nekünk van mélyünk, amiben meglátjuk a dolgokat.
Megállt a kocsival a piros lámpánál. Várakozás közben a lelke elegánsan kiszállt a fekete Audiból, átlibbent a járdára és bekémlelt a képgaléria kirakatán. Értő bólintgatásokkal futott végig a kiállított műalkotásokon. Mire a lámpa újra zöldre váltott, már az ülésbe huppanva nyomta le a kuplungot, állította a sebváltót és hajtott előre a meginduló sorral.
Ha az életed egy ideig valakiről szól, az egész lelked szépen, fokozatosan felveszi az ő formáját, tekintetét, illatát, hangját, arcának vonásait, mozgását, színeit, vízióit, gondolatait. És az egész világod átszabódik "ő" formájúra. Mindenhez őt kapcsolod. Ő mit látna, tetszene-e neki, merre menne, mit venne észre, hogy viselkednél mellette. Amilyen formájú a lelked, olyan formájú a világod. Nincs kivétel. Amilyen a lelked, azt hallja a füled, látja a szemed, érzi a bőröd, szagolja az orrod, ízleli a szád és adod magadból, a testedből, a lelkedből. Identitásoddá válik.
Aztán egyszer csak ő már nincsen. De a lelked még mindig "ő" formájú. Így a világ is körülötted "ő" formájú maradt.
Akkor tudod meg a lelked fellélegzését, amikor már elkezdesz újra önálló körvonalakat látni, amiknek már nem (csak) "ő" formájuk van. Amikor elkezd átszíneződni minden körülötted, amikor a rá emlékeztető zenéknek már nem visznek olyan mélyre az emlékekbe, amikor már nem kapcsolod őt minden pixel és molekula mellé. Amikor szép lassan elkezd kilépni minden mellől. A helye még ott van talán, de ő már egyre halványabban vagy egyáltalán nem.
Házitűzhely Melegét Őrző Kolléganő: - A férjem mindig fehér felsőben és sötétkék nadrágban jár. Nyárra van több váltás fehér póló és sötétkék rövidnadrág szettje ugyanabból a kollekcióból, télre ugyanez hosszúban. A kislányom a múltkor megjegyezte, hogy az apja olyan, mint egy mesehős, mert mindig ugyanazt a ruhát hordja.
"A nagy feladat: értelmet adni annak, ami Szerelem vagy Mű - merthogy a Szerelem mű - és a Mű szerelmi aktus. És értsük ezt a szó legszorosabb értelmében. Én így értem."
A megkeményedett lélek mindig össze van törve. A gyógyító legnehezebb munkája átjutni a falakon. A művészet finom kezű sebész. Láthatatlan szikével dolgozik, folyékony pengéje bejut a legeldugottabb résekbe anélkül, hogy fölösleges sérelmet okozna. Mindig pont ott és pont annyit vág, amennyit kell. Féltőn detektál, tűpontosan metsz. Sose nyes többet és mélyebbre attól, mint amennyit a lélek elbír. Rétegenként. Újra és újra. Végtelen türelemmel és kímélettel végzi el a munkát. Kimossa a berekedt fájdalmakat. Könnyek: sebtisztulás.
Minden katarzis másokat is tisztít. A mindenség sírja ki a mindenség fájdalmát. Így lesz mindenki öntudatlanul gyógyuló és gyógyító is egyszerre. A legcsodásabb összefonódások. Mint a sirató asszonyok, egymás (könny)csatornáivá válunk, segítünk kisírni egymásnak azt, ami a másikban hozzáférhetetlen.
A kocsiban valahogy szóba került a Schindler listája. Felidéztem magamban a jelenetek drámaiságát, és ahogy így beszélgettünk, a napszemüveg alól csöndesen folyni kezdett a könnyem. Ez még önmagában nem lett volna probléma. A probléma ott kezdődött, hogy a szempillaspirálom nem volt vízálló, és ahogy a könnyek elkezdték feloldani, veszettül kezdte marni mindkét szememet. Külterületen haladtunk, a forgalom 70 km/h-át diktált, leállósáv, kijárat sehol. Két hunyorítás között próbáltam tartani a kocsit az úton, és imádkoztunk, hogy a következő benzinkút minél hamarabb tűnjön fel.
Teljesen nyílt volt a tekintete. Annyira nyílt és tiszta, hogy rajta keresztül az egész élete egyszerre zuhant belém. Piszkosul nehéz volt. Feszített és karistolt. Véresre karmolta a lelkemet. Erőnek erejével szakítottam ki magamból.
Nem kellett volna.
Azóta is azt a lélekdarabot keresem, de csak másfajta, kevésbé karmolós és kevésbé feszítő lélekdarabokat találok. Egyik sem illik a helyére. Egyiknek sem olyan melegek a könnyei, mint az övéi voltak és egyiknek sem hallatszik úgy a szívverése, ahogyan az övé a bőrkabát alól a friss hóesésben.
Mert ami meg van írva, azt is el lehet rontani...
Lehet, hogy még nem tudsz jól olvasni, vagy fordítva vetted a kezedbe a könyvet, vagy csak azért is duzzogva sutba vágod, vagy túlgondolod, vagy innengondolod, vagy sehogy sem gondolod, vagy a legizgalmasabb résznél elbóbiskolsz, vagy összetör a macskád egy virágcserepet, vagy nem esik le, hogy rólad szól, vagy nagyon is leesik, hogy rólad szól és pánikba esel, hogy most aztán szerepelni kellene, de nagyon, vagy egyszerűen nem is veszed a fáradtságot, hogy elolvasd. Ez a szabad akarat, avagy nem erőszak a disznótor, ahogy mondani szokták.
Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy lyukas a szőttes. Próbálod kipótolni innen-onnan lopkodott anyagokkal, de sehogy sem illenek a képbe. Egyre több lesz a patchwork, de senki ne mondja nekem, hogy azok szépek tudnak lenni, hogy elegáns az, amikor anyagcafatokat illesztenek egymás mellé és fércelnek össze, mert az nem az. A Krisztus köntösén sem volt varrás.
Bár lehet, hogy ő az egyetlen, akinek az életköntöse egybe volt szőve...
A nyár meglehetősen biztatóan indult a Balaton-parton egészen addig, amíg a feleségem skarlátos, az egyik gyermekem meg ótvaros nem lett. Eddig azt hittem, hogy ezek a betegségek ma már nem is léteznek...