percy bysshe shelley: visszaemlékezés - jane-nek

Most már a sok nap véget ért:
a szép és tág napok közül
a végső, gyönyörű halott.
Emlékezet! Föl és dicsérd,
mint szoktad – sírversét a múlt
dicsőségnek már írhatod –
a föld szép arca elborult,
ránc ül az égi szem körül.

A Fenyvesek közt, óceán
partjára vitt az út,
a vihar ült sötét tanyán,
a szél fészkébe bútt.
Felhők eltűntek játszani
s alvó halk habon át
láttuk a mélybe szállani
a Mennyek mosolyát.
Ó, az az óra tán az ég
mögül hullott le ránk;
láttuk, a nap fölött hogy ég
egy édenkerti láng.

Magányos óriások között
álltunk, fenyők alatt,
mint kígyók teste gyűrűzött
sok széltől zord alak,
de rájuk minden lágy-meleg
azúr fuvallata
oly szín-összhangot hízeleg,
mely ég sugallata,
s zöld hullámon, zöld fák csúcsán
ugyanegy álom ült,
mint erdőn, mely az Óceán
mélyébe elmerült.

Az volt a csend! – Oly kötelék
tartotta kötve ott,
hogy megnőtt hallgatása még,
ha harkály kopogott.
Nem rezzent egyetlen virág,
ha béke-lehelet
szállt rajtunk át, s a némaság
csak megnövekedett.
Úgy tűnt, a kopár, messze hegy
fehérlő vonalát
s előttünk a virágot egy
bűvös kör fogta át –
borzongató hatású báj
halk szellemélete –
s egy percnyi békét élt a táj
harcos természete;
s a bűvös kör központja ott
gyönyörű, eleven
alak volt, s ott élt a halott
csönd lelke: szerelem.

Néztük az erdőmélybe bújt,
sötét tócsák vizét;
a lenti zöld világba hullt
egy-egy darab kis ég;
a barna földben remegett
egy bíbor boltozat,
az éjnél feneketlenebb
s napnál világosabb –
s az egész erdő benne ring,
ahogy csak odafenn,
itt szebb a szín és forma, mint
a tágas tereken.
S látszott a fű, és úgy sütött
a mélyzöld fák alatt
a dél, akár felhők között
csillámló virradat.
Ily képet nem terem a föld –
ilyet képzelt s kívánt
a vízi szerelem a zöld
fenyőerdő iránt.
És ott derengett mindenen
elysiumi fény:
lágyabb a napfény odalenn
s a lég a víz színén.
S mint egy imádott nő, e lét
a víznek adta át
hívebb, valódibb lényegét,
legkisebb vonalát;
míg jött egy szél s úgy fújta szét
e sok lágy vonalat,
mint lelkünk legszebb képzetét
egy hűvös gondolat.
De míg te mindig szép leszel
és zöld a fák színe,
a víz gyakrabban nyugszik el,
mint Shelley szelleme.

(Fordította: Vas István)