El kellene kezdeni. Mindent. Egyenként és együtt. Neki kellene gyürkőzni a szakdolgozat megírásához nélkülözhetetlen végeláthatatlan könyvtáróráknak, venni a fáradságot a betervezett - minimum - két nyelvvizsgára való felkészülésre, valahonnan bátorságot meríteni a gyógyszer abbahagyására - talán ez a legnehezebb: a rettegés, (be)tarthatóan megszervezni a napi hat kicsi étkezést, tudván, hogy a szervezettség, körültekintés és a rendszeresség fogalmak egyaránt kerülnek engem, belepréselni a napba a szeretteimet, a kötelező egy óra testmozgást, a szépirodalmat, az életbe a színházba és operába járást, a délutánokba a rajzterem alkotási csendjét, a vezetést, a tanítást, a főzés-mosás-vasalás-takarítást. Most még nagy vagyok (nem optikailag, érzésre). Csak akkor érzem kicsinek magam, ha lelkiismeretesen végzem dolgom az életben, helytállok és belepusztulok. Na, idén is ez lenne a cél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése