lukács sándor: ismét a nappalok

estéid bekerítenek

ha szabadulsz
üres mezőben bolyong a szem
a távolodó virradat
mintha magával vinné a fényt

hogy utolérd
halálos elrugaszkodás kellene
így csak tapogatózás
ködből villanó szurokhegyek

a boltív
talán az égből szakadt le
kaputlan űrében állsz
harmatos oszlopfők között

csontjaidba költözik a tél
gránát robban erdők havában
unatkoznak a derék zsoldosok

de reggel a táj
már öszvérháton kocog
füstölnek az eloltott tüzek
s hosszabbak ismét
a nappalok