evellei kata: esti mese

A nap elfáradt, már nem figyel,
megunt minket, és most aludni megy,
hiába nyújtózik felé még utoljára
minden erejével a város összes
apró szöglete, a tojásból még
szinte ki sem bújt galambfiókáktól
a liget didergő, meztelen szobrain
át a súlyos, vörös kéményekig,
hiába próbálnak elszakadni
árnyékuk egyre erőszakosabb
óramutatójától, hiába kapsz te is
utána kis kezeddel, elszalad előled,
mint a kóbor macskák, az ég mind
messzebb kerül, elérhetetlen
távolságba, ahogy lassan kihűlnek
a felhők is, levedlik a nappal
melegét, a színek, mint az olcsó,
beszáradt vízfesték, mielőtt hozzájuk
érnél, elporlanak valahol félúton
az ablak felé, ahonnan dermedten
nézzük, ahogy az erkélyek alól hideg
homály bújik elő, és puha csápjaival
fölkúszik a házak oldalán.