evellei kata: óda a mosogatóhoz

Ó, a mosogató, a magányosan hallgató,
nagyobb, mint a Ladoga-tó,
s benne csónakos nélküli ladikok,
ilyen az otthoni mosogató.

Ó, azok a nagy zsírfoltok és pacák,
nem nyúlna hozzájuk sem nő, sem pacák,
egyedül én!
Ha közeledem fényes, csillogó testéhez,
ember el nem mondaná, lelkem mit érez
néma fülén!

Az arcom sápad, a lábam reszket,
de erős vagyok, nem vetek keresztet,
s ha hozzáérek egy-egy hideg pohárhoz,
még nem tudom, a következő perc mit hoz,
életet vagy halált?

A csap nyílik, s zubog a víz, a meleg,
adja a halált, adja az életet,
ó, ez az élet-halál-adó,
otthoni mosogató!

Ha látom, hogy oldódik benne az Ultra,
már érzem, hogy most indulok útra,
s a meleg moslékba boldogan nyúlok,
úszom benne, míg meg nem fúlok,
s míg el nem borít a tarka tenger,
melytől hányingert kap jó ízlésű ember,
- én kitartok!!!

Lassan megy a tisztulás, ó, az nagyon-nagyon lassan megy,
de nem is bánom, mert ily élvezet nincs még egy.
Hisz oly gyönyörű, mikor a két őselem
- a föld s a víz - között dúl néma küzdelem.

Csikorgatom fogam s úsztatom szivacsom,
madárkarom - görbe már ujjam és kacsóm,
de már érzem, érzem, hogy elbírok vele,
s szűnni látszik a villák s lábasok fele,
s mikor az utolsó bögrét törölgetem már ki,
oly vérszomjjal, mihez képest angyal volt Sade márki,
szememet hálásan csüggesztem az égre,
hagyom az egészet és mehetek végre
kezet mosni.