szívdobogás

Ülsz egy rendelő folyosóján. Egyedül vagy, előtted fehérre mázolt, sorban csukott ajtók. Nem izgulsz, csak receptért jöttél. A rendelőben ettől függetlenül mindig átjár a gondolat, hogy élsz, és hogy ennek egyszer még halál lesz a vége. Nem lázadsz. Ezen a helyen ezt nem fenyegetésként éled meg, hanem megsejted benne az élet rendjét. Itt minden olyan más, mintha belátnál a kulisszák mögé (ezért az érzésért kicsit mindig is irigyelted az orvosokat), és ilyenkor, ha csak az ott tartózkodásod idejére is, de elfogadod, hogy az életed és a halálod is része az egyetemes világrendnek. Béke jár át.

Várod, hogy az egyik ajtó kinyíljon és behívjanak. A folyosó végén az ablakból fehéren ömlik be az őszi napfény, napfonalak szikráznak vissza a fényesre mázolt falon és a padló fekete-fehér csempéiről. Az ősz valahol mélyen megülő nyugalma hömpölyög át óvatosan a várótermen. Csend van, végtelen, örök csend.
Most valahol egy távoli emeleten egy ajtó kinyílik, majd becsukódik. Egy tűsarkú cipő ütemes kopogását hallod, ahogy végighalad a folyosón, le a lépcsőházban, majd ütemenként elhalkulva egy másik folyosó távolába vész.