Félig nyitott ablaknál fekszem az ágyon, még a számban érzem az ízét az uzsonnai tejnek és vajas kenyérnek. Olvasgatok, majd inkább leteszem magam mellé a könyvet, és a nagymama régi, piros szőnyegének a mintáit követve fél füllel hallgatom, hogy tépázza a szél odakint a sűrű lombokat. Fent az ég már nem kék, inkább fehér, de a levegőben még maradt valami a nap halvány sárgájából. Az ablaküveg visszaveri a képét a szemközti társasház gangján felejtett, piros vásznú tábori széknek.
Magamra húzom a pokrócot.
Magamra húzom a pokrócot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése