bíróság

Hallgatásszkafanderben ülő szobatársam és én a szoba két ellentétes sarkában ülve aktázunk látszólag tudomást sem véve egymásról. Már egy komplett délelőtt telt el anélkül, hogy megrepesztettük volna a hallgatásburkot. Önkéntelenül az a gondolat csap át az agyamon, hogy én világéletemben nem voltam ennyit csöndben, mint mióta ezen a helyen ülök, és hogy ő az egyetlen ember, aki képes áthatolhatatlan falakkal teljesen elzárni a gondolatait a külvilágtól. Még fél év után sem tudom, hányadán is állunk. Annyi van belőle, amennyit mond és akkor, amikor mondja. Nyista. Csak akkor létezik a külvilág számára, amikor beszél.

Miközben ezeket és hasonlókat gondolom, az akták mögül váratlanul felém fordul, és kőbe zárt lényétől szokatlan indulatban tör ki, hogy a bolygónk tönkre fog menni, mert túl sokan vagyunk, a forrásaink pedig szűkösek, és hogy a NASA-nak cselekednie kell, de mihamarabb, hogy a Marson a kiküldött telepesekkel, akik soha nem térnek majd vissza a Földre, kialakíttassák az élet feltételeit, és ha kell, meteorokat kell irányítani a környező égitestek felé, hogy a becsapódás megváltoztathassa a klímájukat, hogy belátható időn belül a Föld népességének egy nagy része át tudjon költözni a túlélés érdekében, mert egyébként itt nem sok életet jósol, már a szántóföldek így sem elegek, a középkori vetésforgó alkalmazása elképzelhetetlen, a régebbi generáció még jobb génállományt örökölhetett a szüleitől, de a most születő gyerekek az egészségtelen ételek miatt már mindenre allergiásak, és Kínában a fiatalok nem tudják eltartani az elöregedő népességet, az Egyenlítő környékéről pedig ugyancsak népvándorlás fog elkezdődni, mert kiapadnak a folyók, és az embereknek muszáj lesz táplálékot keresniük, és már vagy kétszer akartak újabb atombombákat bevetni, de a háborúk friss emléke még visszatartotta az embereket, és egyébként az atomreaktor meghibásodása utáni katasztrófa miatt a Föld tengelye elferdült és nincsen más lehetőség, mint a világűrbe való menekvés, ahol majd fel kell venni a kapcsolatot az ismeretlen élőlényekkel.

Elhallgat. A haja egy kicsit még lobogni látszik, de a lénye mélyén működő fekete lyuk már minden indulatot magába nyelt, a csillagkapu bezárult.

Mintha mi sem történt volna, szokásos higgadtsággal és bürokratikus precizitással hajol újra az akták fölé. Én is visszaértek a félbehagyott, bizonyítási teherről adandó tájékoztatáshoz, de lelki szemeim előtt még egy jó darabig elevenen lebeg a kép az ágya mellé már gondosan kikészített bőröndről, amit majd a Marsra fog felvinni, amikor az új telepesek között ő is elindul oda egy jobb élet reményében.