Z. mesél

A mai ebéd egyértelműen olyan volt, mint a hányás. Eszembe juttatta, amikor gimnáziumi osztálykiránduláson hazautazás előtti este hulla részegre ittuk magunkat, majd másnap alig bírtunk felkapaszkodni a buszra, az előttünk ülő egyik lány pedig kicsi zacskóval a kezében végighányta az utat. A haverommal mi is szédültünk, de azért odafordultam hozzá azzal, hogy mégsem lenne jó hányni, mert akkor már annyira büdös lenne a buszban, hogy nem tudnánk elviselni. Erre a haveromból kitört a nevetés, amivel egyidejűleg minden sugárban ömlött ki belőle az előtte ülő nyakába.
A tanár pedig, aki semmiről sem tudott, aggódott, hogy milyen rosszul viseli az osztály a buszozást.