Egy fiatal férfi szállt fel a metróra, rám mosolygott, és udvariasan megkérdezte, leülhet-e mellém. Biccentettem. Féloldalvást sandítva láttam, ahogy mereven, mintegy üdvözült arccal ül az ülésen, gondolatai kifürkészhetetlenek. Valami ritkán tapasztalt jóság lengte körül. Amikor leszálltam, önkéntelen késztetést éreztem arra, hogy elköszönjek. Ő jóságos tekintetével rám nézett, és biztosított róla, hogy küldetése van.
Most sem tudom eldönteni, hogy bolond volt-e vagy ép elméjű, de végig olyan érzésem volt, hogy az Isten ül mellettem. Hazafelé egész úton zakatolt bennem, hogy ha neki küldetése van, akkor, a fenébe is, nekem is össze kell szednem magamat, mert lehet, hogy szükség van még rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése