Nem szólt, csak sorsom félbehajtva,
egy kopott szék vállára tette,
furcsán megállt, csak pillanatra
nézett hűvösen, szemem keresve,
és megriadt, percek gurultak
a szék terpesztett lába körül,
pörögtek, mint éjben a holtak,
majd meglapultak tehetetlenül,
elindult, -még hallottam-, nevetve
szétszórt filléreimre nézett,
zsebébe nyúlt, és koldus kezembe
ejtett egy percnyi öröklétet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése