Hiányzik a nap. Hiányoznak a színek. Hiányzik a köd illat az orromban. Ez már az ősz kettészelt, "szanaszét gurult" napsütése szerte az utcákon. Aszfaltra dőlt aranyárnyékok. Megáll a cipőm orra egy széttaposott gesztenye előtt. Szétnézek, a földön százával hevernek a gesztenyék. Régen rajzórára gyűjtöttük őket. Ma nincs célom velük. Felveszek egyet, nem mintha haza akarnám vinni, csak úgy, talán a sima héját szeretném, ha a tenyerembe simulna. Nem jut eszembe, hogy sült gesztenyét is lehetne enni. Három biciklis suhan el a játszótér mellett és tűnik el valahol az utca végén.
Baktatnék tovább, de hirtelen megtorpanok.
Tétovázok.
Visszaforduljak vagy menjek tovább?
De szétnézek, és egy teremtett lelket sem látok a környéken: visszafordulok a játszótérre. Várakozva a hintához lépek, mint egy féltve őrzött, gyerekkori kincshez, amit nem lenne szabad elrontani. De ma olyan szép volt a délután, és olyan tiszta a levegő, és olyan néptelen az utca, hogy ilyenkor a jelen kis csalásai megférnek a múlt emlékei mellett. Még beleférek a hintába, bár fent már baljóslatúan csikorog a vaskarika. Jó elszakadni a földtől. Jó, nagyon jó szárnyak nélkül szárnyalni. Eszembe jut a szegedi játszótér a templommal és a hintával, az óvoda, "Kati lökj még, még, magasabbra!".
De egyszerre túl nagy lesz a csend, és átfut az agyamon, hogy a játszóteret házak szegélyezik, és mindegyik ablaka a térre néz. Lassul a csikorgás. Majd elhal. Leporolom a nadrágom.
A következő pillanatban már minden úgy áll ott, mintha senki sem járt volna arra.
Baktatnék tovább, de hirtelen megtorpanok.
Tétovázok.
Visszaforduljak vagy menjek tovább?
De szétnézek, és egy teremtett lelket sem látok a környéken: visszafordulok a játszótérre. Várakozva a hintához lépek, mint egy féltve őrzött, gyerekkori kincshez, amit nem lenne szabad elrontani. De ma olyan szép volt a délután, és olyan tiszta a levegő, és olyan néptelen az utca, hogy ilyenkor a jelen kis csalásai megférnek a múlt emlékei mellett. Még beleférek a hintába, bár fent már baljóslatúan csikorog a vaskarika. Jó elszakadni a földtől. Jó, nagyon jó szárnyak nélkül szárnyalni. Eszembe jut a szegedi játszótér a templommal és a hintával, az óvoda, "Kati lökj még, még, magasabbra!".
De egyszerre túl nagy lesz a csend, és átfut az agyamon, hogy a játszóteret házak szegélyezik, és mindegyik ablaka a térre néz. Lassul a csikorgás. Majd elhal. Leporolom a nadrágom.
A következő pillanatban már minden úgy áll ott, mintha senki sem járt volna arra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése