„Az imádság lelke a figyelem.” Ezzel az egyszerű mondattal kezdi
Simone Weil megragadóan szép tanulmányát a figyelem megszenteléséről.
Majd az imáról rögtön áttérve a tanulásra: „A tanulásnak természetesen
megvan a maga saját haszna; ez azonban csak másodrendű haszon.” Viszont
minden gyakorlat, amit figyelmünk kiművelésére fordítunk, minden esetben
elsőrendű fontosságú.
Imádságnál és tanulásnál más-más módon, de mindig a lélek, a
szellem éber és tiszta figyelme a döntő. „Ha valóban odaadó figyelemmel
igyekszünk megoldani egy geometriai problémát, és egy óra múltával is
ugyanott tartunk, egy másik, titokzatos dimenzióban mégis percről percre
előbbre haladtunk. Anélkül hogy észlelnénk, hogy tudomásul vennénk, a
látszatra hiábavaló törekvés percről percre nagyobb világosságot
támasztott bennünk. Gyümölcsét azonban csak később, az imádságban
nyerjük el. Természetesen erőfeszítésünk a tanulmányok terén is meghozza
egyszer a maga gyümölcsét, mint ráadást, aminek esetleg épp semmi köze a
matematikához.” De hogy az imában elnyerjük figyelmünk jutalmát, afelől
„legkisebb kételyünk se lehet”.
Ha esztendők igyekezete látszatra semmi eredménnyel nem jár, egy
váratlan napon – s talán egészen más forrásból – hirtelen mégis
világosság támad bennünk. „A hiábavaló igyekezet, mellyel az arsi
plébános hosszú és gyötrelmes esztendőkön át küszködött a latinnal, egy
napon gazdag termést hozott számára, s épp a fölismerés világosságát,
mellyel gyónóinak szavai, sőt hallgatása mögé látva, lelkük gyökeréig
hatolt.”
Ez az érem egyik oldala. A másik – s tulajdonképpen ez is az igazi
figyelem műve – a munkánkkal való őszinte, tárgyilagos és alázatos
viszonyunk. Hibáink, olykor talán ostobaságunk józan felismerése és
elemzése az alázat legkitűnőbb
iskolája. „Igen, bizonyos értelemben ostobaságunk látványa még bűneink
beismerésénél is fontosabb. A bűn tudatosításához könnyen egyfajta
kérkedés is párosul. Ha ellenben pillantásunkat egy elrontott iskolai
dolgozatra szegezzük, akkor ellenállhatatlan súllyal kell tudomásul
vennünk, hogy nagyon is közepes lények vagyunk. És ennél nincs
kívánatosabb tanulság számunkra.”
„Ha e két feltételt maradéktalanul teljesítjük” – tehát
figyelmesek és alázatosak vagyunk, s a kis tanulmány először itt üt
szíven –, „úgy a tanulás kétségtelenül éppoly jó út az életszentséghez,
mint bármely másik út.”
De milyen is magának a figyelemnek a természete?
„Legtöbbször a figyelmet holmi izommunkával tévesztik össze. Ha
azt mondjuk: »Most pedig ide figyeljetek!«, láthatjuk hogy a gyerekek
homlokukat ráncolják, visszafojtják lélegzetüket, megfeszítik izmaikat.
Ha két perc múlva számon kérjük tőlük, mire is figyeltek, szót se tudnak
felelni. Egyáltalán semmire se ügyeltek: semmire se figyeltek, csupán
izmaikat tornáztatták.”
A testi munkával szemben a „megfeszített akarat” itt nem sokat
számít. „Csupán a vágyódás táplálhatja figyelmünket, aminek viszont kedv
és öröm kell hogy kísérője legyen. Értelmünk ereje is egyedül az
örömben növekedhet és hozhat gyümölcsöt.” A tanulásnak az öröm a
levegője és lélegzetvétele.
„Húsz perc odaadó figyelem minden fáradság nélkül – többet ér,
mint háromórás homlokráncoló, nekikeseredett szorgalom, mely a
kötelességteljesítés önelégült érzésével jelenti ki: »most aztán
alaposan dolgoztam«.”
De a könnyed, örömteli és odaadó figyelem, ha csak húszperces is,
valójában mégis sokkalta nehezebb. „Van valami a lelkünkben, ami a
valódi figyelemnek sokkalta inkább ellene szegül, mint testünk a
fáradságnak. Ez a valami sokkalta közelebb van a rosszhoz, mint maga a
testünk. Ezért valahányszor valóban figyelmesek vagyunk, egyúttal valami
rosszat is megsemmisítettünk magunkban.”
Odaadással tele figyelem: ez az egyedüli valóságos figyelem. De
ebben benne van az is, hogy a valódi figyelem telve várakozással, hogy
semmiféle türelmetlenség nincs benne. Fölméri a problémát, de sose akar
elébe vágni a megoldásnak. Kívánjuk megoldani a feladatot, minden ízében
tudatosítjuk magunkban és – várunk. Fülelünk a megoldásra.
Akár a szolga, aki „mialatt ura ünnepségbe ment, otthon virraszt és a
kopogtatásra les, hogy azonnal ajtót nyithasson. Akkor az úr e szolgáját
asztalhoz ülteti majd, és maga fogja neki az ételt fölhordani”.
De a figyelem nemcsak az istenszeretetnek lényeges magatartása. A
felebaráti szeretet is ugyanebből az anyagból való. A bajba jutottnak
semmire sincs nagyobb szüksége a
világon, mint „olyan felebarátra, ki képes neki szentelni figyelmét. Ez a
képesség, odafigyelni egy elesettre, nagyon ritka és nagyon nehéz
valami; csaknem csoda; sőt valóságos csoda. Csaknem mindenki, aki azt
hiszi, hogy képes rá, tévedésben él. Az érzelmek melege, a szív
készsége, a részvét – mindez még nem elég.” Ide az kell, de az
elengedhetetlenül, hogy bizonyos pillantásunk legyen az elesettek
számára.
„Ez a pillantás mindenekfelett figyelmes pillantás, amiért is a
lélek tökéletesen kiüríti önmagát, hogy azt a másik lényt, akit szemlél,
úgy, ahogy van, teljes valóságában magába fogadhassa. S az ilyen
pillantásra egyedül az képes, akinek valódi a figyelme.”
Följegyzését a valódi figyelem szerepéről, sorsáról és
küldetéséről Simone Weil a földbe rejtett kincs hasonlatával zárja.
„Érdemes érte mindenünket áruba bocsátanunk, semmit se tartva meg
magunknak, hogy szert tehessünk rá.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése