Áca: - Egyre inkább megkérdőjelezem önazonos létünket. Kik vagyunk egyáltalán? Ugyanazok, akiknek megszülettünk? Aligha. Hétévente kicserélődnek a sejtjeink, megváltoznak a nézőpontjainak, mások lesznek a gondolataink. Nincs, ami állandó lenne bennünk.
Én: - Szerintem egyszerre vagyunk ugyanazok és folyamatosan változók. Én ezt úgy tudom elképzelni, mint a rózsát - rózsateát kortyolgattam épp. - Magként indul, szárba szökken, bimbózik, virágzik, elhullajtja a szirmait, a következő évben új ágakat, leveleket, rügyeket hoz és így tovább. Napról napra más és más. De mégis ugyanaz a rózsa, ugyanaz a szár, ugyanaz a mag. Mindannyian olyanok vagyunk, mint a virágok egy hatalmas virágoskertben. Van egy lényegünk, ami nem változik meg sosem. Amiről tudjuk, hogy ez az a rózsa, és nem másik, bármit is látunk belőle.
Áca: - És vannak virágok, amik szárba szökkennek, vannak, amik pazarul virágzanak, vannak, amik letörnek és vannak, amik magként megrekedve sosem hajtanak ki a földből.

Amiként kezdtem, végig az maradtam.

Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.

Mint a fegyenc, ki visszatérve

falujába, továbbra is csak hallgat,

szótlanul űl pohár bora előtt.

(Pilinszky János: Amiként kezdtem)