Ezt a bejegyzést M. I. -nek szentelem, aki magával ragadó jellemével színesítette apukám amúgy is tarka egyetemista éveit.
M. I. nagy költő volt... a saját bevallása szerint. Erről árulkodik minden kétséget kizáróan egyik, sajnos fent nem maradt, legátütőbb sikerű versének, "A szerelmes szívű, csónakázó katonatiszt"-nek már a címe is. Apukám - máig nem tudja mi okból - a legteljesebb bizalmát élvezte ennek a romantikus lelkületű, költői vénával megáldott gépipari technikumi hallgatónak. Egyik délután félrehívta apukámat azzal, hogy egy rettentően fontos ügyben szüksége lenne a tanácsára. Apukám készséggel állt rendelkezésére. És M. I. akkor először, megmutatta féltve őrzött verseit. Előadta, hogy meghányta-vetette a dolgot és arra az elhatározásra jutott, hogy nem foszthatja meg a magyar kultúrát a kortárs líra remekeitől puszta önzésből, hanem versei színe-javát beküldi a neves Alföld irodalmi folyóiratnak. Apukámnak annyi lett volna a szerepe, hogy segít neki kiválogatni, mely költeményeit küldjék be a folyóiratba közlésre.
Pár hét múlva M. I. zihálva, a felháborodástól és haragtól elfúló hangon egy levelet nyomott apukám kezébe: - Olvasd! - csak ennyit tudott mondani.
A levél ekképp hangozhatott:
Tisztelt M.I.!
Verseit elolvastam, de a költői tehetségnek nyomát sem találtam. Jobban tenné, ha a versírásra fecsérelt idejét inkább mérnöki tanulmányaira fordítaná vagy elmenne teniszezni. Mindemellett irodalmi érdeklődésével továbbra se szakítson, hiszen nemcsak költőkre, de olvasókra is szükségünk van.
Tisztelettel: Sz. E. Alföld irodalmi folyóirat
Azt hiszem mondanom sem kell, hogy romantikus lelkű költőnknek az ő romantikus lelkébe mélyen belétiportak. Apukámnak szerencsére sikerült lebeszélnie arról, hogy a szerkesztő urat párbajra hívja ki, viszont úgy véljük, hogy ez az eset sose gyógyuló sebet ejtett M.I. lelkén.
*
M. I., a romantikus lelkületű költő egy nap úgy határozott, hogy a költő akkor lehet költő, ha meg is éli versei témáját, vagyis leereszkedik a mélységekbe, hogy végül igazgyöngyöt hozhasson a felszínre. El is ment, eddigi életvitelét feladva egy esti szórakozóhelyre, hogy "belevesse magát az ÉLETBE". Körülötte az egyetmisták részegen nevetgéltek az asztalok mellett, voltak, akik a parketten ropták a táncot, mások füstöt fújtak szájukon-orrukon, a helyiség levegője megtelt szúrós cigarettafüsttel. M. I. ebben a kétes homályban törte magának az utat, míg egyszeriben megpillantott a bárpult mellett egy "szőke istennőt". M. I. úgy érezte, ez az istennő egész költészetének megkoronázása, lelke himnuszokat zengett a női szépségről, egyszeriben markában érezte az igazgyöngyöt, amivel majd diadalmasan a felszínre bukkan. Odament a lányhoz, felkérte táncolni... és a lány igent mondott. Kézen fogva bevitte a többi táncoló pár közé, átfogta derekát, finoman magához ölelte, mire a szőke istennő megszólalt: - Milyen kurva meleg van itt.
M. I. nagy költő volt... a saját bevallása szerint. Erről árulkodik minden kétséget kizáróan egyik, sajnos fent nem maradt, legátütőbb sikerű versének, "A szerelmes szívű, csónakázó katonatiszt"-nek már a címe is. Apukám - máig nem tudja mi okból - a legteljesebb bizalmát élvezte ennek a romantikus lelkületű, költői vénával megáldott gépipari technikumi hallgatónak. Egyik délután félrehívta apukámat azzal, hogy egy rettentően fontos ügyben szüksége lenne a tanácsára. Apukám készséggel állt rendelkezésére. És M. I. akkor először, megmutatta féltve őrzött verseit. Előadta, hogy meghányta-vetette a dolgot és arra az elhatározásra jutott, hogy nem foszthatja meg a magyar kultúrát a kortárs líra remekeitől puszta önzésből, hanem versei színe-javát beküldi a neves Alföld irodalmi folyóiratnak. Apukámnak annyi lett volna a szerepe, hogy segít neki kiválogatni, mely költeményeit küldjék be a folyóiratba közlésre.
Pár hét múlva M. I. zihálva, a felháborodástól és haragtól elfúló hangon egy levelet nyomott apukám kezébe: - Olvasd! - csak ennyit tudott mondani.
A levél ekképp hangozhatott:
Tisztelt M.I.!
Verseit elolvastam, de a költői tehetségnek nyomát sem találtam. Jobban tenné, ha a versírásra fecsérelt idejét inkább mérnöki tanulmányaira fordítaná vagy elmenne teniszezni. Mindemellett irodalmi érdeklődésével továbbra se szakítson, hiszen nemcsak költőkre, de olvasókra is szükségünk van.
Tisztelettel: Sz. E. Alföld irodalmi folyóirat
Azt hiszem mondanom sem kell, hogy romantikus lelkű költőnknek az ő romantikus lelkébe mélyen belétiportak. Apukámnak szerencsére sikerült lebeszélnie arról, hogy a szerkesztő urat párbajra hívja ki, viszont úgy véljük, hogy ez az eset sose gyógyuló sebet ejtett M.I. lelkén.
*
M. I., a romantikus lelkületű költő egy nap úgy határozott, hogy a költő akkor lehet költő, ha meg is éli versei témáját, vagyis leereszkedik a mélységekbe, hogy végül igazgyöngyöt hozhasson a felszínre. El is ment, eddigi életvitelét feladva egy esti szórakozóhelyre, hogy "belevesse magát az ÉLETBE". Körülötte az egyetmisták részegen nevetgéltek az asztalok mellett, voltak, akik a parketten ropták a táncot, mások füstöt fújtak szájukon-orrukon, a helyiség levegője megtelt szúrós cigarettafüsttel. M. I. ebben a kétes homályban törte magának az utat, míg egyszeriben megpillantott a bárpult mellett egy "szőke istennőt". M. I. úgy érezte, ez az istennő egész költészetének megkoronázása, lelke himnuszokat zengett a női szépségről, egyszeriben markában érezte az igazgyöngyöt, amivel majd diadalmasan a felszínre bukkan. Odament a lányhoz, felkérte táncolni... és a lány igent mondott. Kézen fogva bevitte a többi táncoló pár közé, átfogta derekát, finoman magához ölelte, mire a szőke istennő megszólalt: - Milyen kurva meleg van itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése