"Hamarosan egy sík mezőre ért, amelynek a túlsó oldalán sűrű erdőt látott. Ez az erdő sokkal sötétebb volt, mint az előző; Alice egy picit meg is szeppent a gondolattól, hogy oda is be kell mennie. (...)

- Ez lehet az az erdő - mondta magának elgondolkodva -, ahol a dolgoknak nincs nevük. Vajon az én nevemmel mi lesz, ha odaérek? (...)

Így töprenkedett, míg elért az erdő szélére; odabent hűvös és sötét volt.

(...)

Ekkor egy őz jött arra: nagy, gyengéd szemével Alice-re nézett, és egyáltalán nem látszott félénknek.

- Gyere, gyere ide! - kérlelte Alice, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa. Az őzike visszahúzódott, és továbbra is csak nézte a kislányt.

- Mi a neved? - kérdezte az Őz végül. Kedves, lágy hangja volt.

"Bárcsak tudnám!" - gondolta Alice, de hangosan ezt felelte:

- Most éppen semmi.

- Gondolkozz csak - kérte az Őz -, ez így nem elég.

Alice gondolkozott, gondolkozott, eredmény nélkül.

- Megmondanád, kérlek, hogy neked mi a neved? - kérdezte félénken. - Talán az segít.

- Megmondom, ha elkísérsz egy darabon - mondta az Őz. - Itt éppen nem jut eszembe.

Együtt mentek tovább az erdőben, Alice szelíden átölelte az Őz puha nyakát, aztán kijutottak egy tisztásra, itt az Őz hirtelen nagyot ugrott, kiszabadította magát Alice karjaiból.

- Őz vagyok! - kiáltott fel boldogan. - És... szent ég! Te pedig ember vagy! - Szép barna szemébe ijedelem költözött, és hirtelen teljes sebességgel elinalt."

(Lewis Carroll: Alice Tükörországban)