"Egyszóval, tíz percig szívvel-lélekkel játszották a férfi és a nő szerepét, s csak azután kezdtek természetes beszélgetésbe. Ez kedden történt. A nagyherceg eljött szerdán; eljött csütörtökön is; nem kevésbé pénteken; s eljött végül szombaton. Mindegyik látogatását szerelmi vallomással kezdte, folytatta vagy végezte, de közben sokat hallgattak is. A kandalló két oldalán ültek, s a nagyherceg időnként leejtette a piszkavasat, Orlando pedig felvette. Azután a nagyhercegnek eszébe jutott, hogy vadászott jávorszarvasra Svédországban, és Orlando megkérdezte, mekkora állat lehet az, mire a nagyherceg azt felelte, nem olyan nagy, mint a rénszarvas, melyet Norvégiában lőtt; és Orlando megkérdezte, lőtt-e valaha tigrisre, és a nagyherceg azt felelte, hogy már lelőtt egy albatroszt, Orlando pedig megkérdezte (elfojtva az ásítását), mekkora egy albatrosz, s van-e olyan nagy, mint egy elefánt; s a nagyherceg azt mondta - bizonnyal valami nagyon értelmeset mondott, de Orlando már nem hallotta, mert az íróasztalára nézett, az ablakra vagy az ajtóra. Mire a nagyherceg így szólt: - Imádom -, Orlando pedig ugyanakkor: - Nézze csak, esik az eső - és mindketten zavarban voltak, rákvörösre pirultak és már semmi sem jutott eszükbe."
(Virginia Woolf: Orlando)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése