Reggel öt és hat óra között. Akkor indult el otthonról, amikor még aludt a város, az utcák hajnali bódulatában. Amíg leért a Duna-partra nem találkozott egy lélekkel sem; kiért a házak rengetegéből és megállt a korzón. Körülnézett. Se közel, se távol nem mozdult semmi. Most, először érezte, hogy úgy viselkedhet az utcán, mintha otthon lenne. Elhaladt a szendergő újságosbódé mellett és lesétált a parthoz. Ekkor egészen éles szél kezdett fújni, mely belekapott a hajába és a sáljába: hiába, ősz volt és az őszi idő már csak ilyen, csípős és magányos - mert bizony, a szél is magányos, ezért rohan kétségbeesetten oda-vissza az utcák között, talán még kétségbeesettebben, mint az, akinek nagy sietségében felkapta a kalapját vagy kikapta az újságot a kezéből - menekül a magánya elől. Nem törődött a széllel, leült egy lépcsőre és szótlan bámulta a Duna hullámait. Teljesen egyedül volt. Egyedül a város kietlenségében és a hajnal nyugalmában, a víz csöndjében és a sirályok vijjogásában. Egyedül a lépcső hidegében és a hullámok verésében, egyedül a hajók hánykolódásában és a szél kiáltásában. Igen. Egyedül volt, az egyetlen, aki reggel öt és hat óra között kint ült a korzón, Budapesten, mely szűk utcáival és szürke sínjeivel körülveszi az embereket ... és nézte a Duna hullámait, amint a víz a szemén keresztül lassan átfolyt a lelkébe - ő is a Duna! Mindenki a Duna, aki csak ránéz, akinek a lelke túlcsordul élettel, fájdalommal, vággyal, örömmel. Mindenki a Duna! Mindenki, mert közösen hordjuk a korzóra a Dunát. A szél csak süvített tovább, a levelek egyre kavarogtak, a zsalugátereket verdeste a szél és a Duna csak folyt tovább.... az ő szeméből... az ő könnyeiből folyt a Duna reggel öt és hat óra között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése