délután

Kint madarak csiripelnek és virágok fürödnek a szelíd napfényben. A teraszajtó, mely a kertre nyílik, félig ki van tárva, és lopakodó óriásokként kúsznak be a küszöbön az árnyékok aranyló körvonalai. A délutáni szél a hófehér függönyöket lengeti, a nap sugarai átszűrődnek az apró szöveteken, bekúszva a parkettán a szőnyegig, mosolyban fürdetve a benti virágokat. Beosonnak. Egészen a fotel lábáig, felkúsznak rajta és játékosan megpihennek a nő arcán: nem fiatal, nem öreg, csak egy olyan nőé, aki már eldöntötte hősnője sorsát. Lerakja a cigarettát. Elővesz egy tollat és egy papírt. Mögötte leskelődik a nagy tölgyfaszekrény és a falon függő képről a karosszékben ülő ember: mit ír? Semmit. Pillantása elkalandozik a szőnyeg egyik rojtján, és követve a parketta vonalát, eljut egészen az ajtóig. A macska épp ekkor mászik át lomhán az ajtó előtt, megnyalja a lábát és lusta pillantásokkal nyújtózik el a napfényben. A fehér függönyöket játszadozva lengeti a szél. A nő tovább fürkészi a szobát, tekintete végül megállapodik egy virágokkal teli vázán. Mosoly fut végig az arcán. Ír, majd leteszi a tollat és felemeli az addig már félig leégett cigarettát. Szórakozottan maga elé bámulva nézi, ahogy az árnyékok végigfutnak a falon. A cigaretta füstjén átvilágítanak a napsugarak, táncoló alakjai beleolvadnak a szoba falai alkony-vörösébe. Épp csak egy pillanat. Egy lehulló gyümölcs, vagy egy kert fölött elvonuló madárraj? Ki tudja? De amíg erre a röpke pillanatra elfordítja tekintetét, egy kíváncsi napsugár lopva a levélbe olvas:
"ezt és minden boldogságomat neked köszönhetem..."