Elviháncolt a tavaszi zápor,
kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
Szergej Jeszenyin!
Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
föl nem keltheted.
Szavak, igék sorvasztják el áldott
esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
ásatag kötet.
Valaki, lustán kutatva verset,
néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
nem kellesz magad.
Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
épp úgy kél a nap.
Nem másít a föld arcán az ének,
lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
ékes szavaid.
Nem tud már a süket ég megszánni,
Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
Hagyd bukni fiad!
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése