A kb. nyolcvanéves néni mesélni kezdte, hogy öt gerincműtéten esett már át, most pedig kilencedik hete fekszik a kórházban egy parányi, de nem gyógyuló sebnek látszó - végül kiderült - bakteriális fertőzéssel, melyre majdnem az egész lába ráment, ezalatt az időszak alatt is vagy háromszor műtötték, a szeptikus részlegről csak ezen a héten hozták át, újra kell tanulnia járni, mert a sok fekvés során az ép lába is elsatnyult, közben pedig a másik lába még mindig gipszben van, és vákuummal próbálják összehúzni rajta a sebeket amikben, képzeljem, látszik a talpcsontja, és melyeken keresztül már többször átmosták az egész lábfejét, nehogy a fertőzés tovább terjedjen.
Mondtam neki, hogy bocsásson meg, kicsit szédülök, le kell ülnöm a székre, de beszéljen csak tovább, figyelek. A néni aggódva nézett rám, ne hívjon-e nővért? Megnyugtattam, hogy velem semmi gond nincsen.
Közben bejött Tiszta nővér, hogy van-e kedvem beadni a néninek a vérhígítót?
Én meg csak néztem magamba, és azon gondolkoztam, hogy pont ennél a néninél, pont az utazásom előtti utolsó látogatásom alkalmával, és pont Tiszta nővér segítőkész jelenléte mellett teljesült az a titkos vágyam, hogy megtanuljam a hasi szuri beadását akkor, amikor már kész voltam rá.
És amikor átöltözve elindultam hazafelé, a parányi, csenevész kis néni rózsaszín hálóingben, felpolcolt lábbal, szeretettel mosolyogva integetett ki az ágyból a folyosóra, és sok sikert kívánt nekem az életben.
