Vonalasan szabálykövető szobatárs második napomon megjegyezte, hogy clear desk policy van, ami azt jelenti, hogy minden nap végén el kell pakolnom az asztalomról mindent a szekrényembe. Ő tíz éve itt dolgozik, így van ez, amióta világ a világ. Ránéztem a másfél literes kulacsomra, méretes madaras bögrémre, a három doboz teára, a Korpovit kekszre és a jegyzetfüzetemre, majd közöltem, hogy mivel úgyis kb. mindennap ezen a helyen ülök, én csak a laptopomat fogom elzárni, a többi marad.
Három héttel később....
Vonalasan szabálykövető szobatárs délután hazamegy. Már két napja megfigyeltem, hogy az asztalán maradt a teája, citromleve, két doboz kávéja és egy doboz keksze. Csak a laptopot zárja el a szekrényébe.
Vonalasan szabálykövető szobatárs vezetésével lementünk az egy szinttel lejjebb található hűtőhöz, hogy vegyünk a közös tejből. Mivel én újonc vagyok ezen a helyen, nagyon nagy segítség volt, hogy megmutatta, melyik hűtőben szokták azokat tárolni. Több doboz is volt egymás mellett, ezért én megfogtam egyet, és felvittem a mi szintünkre. Vonalasan szabálykövető szobatárs a lépcsőn felfelé tartva folyamatosan pánikolt, hogy ezt nem tehetem meg, mert így elveszem a lentiek tejét, és hogy azt majd vissza kell vinnem, ő már tíz éve itt dolgozik, és amióta világ a világ, az összes tej abban a hűtőben van, és mindenki odamegy értük. Én felé fordultam, és négy napja ott dolgozós szilárd meggyőződéssel elmondtam, hogy megtehetem, mert az a tej mindenkié, és nem az a probléma, hogy én felhozom lentről és nem jut nekik, hanem, hogy az összes náluk van és egy emeletet kell mennem ahhoz, hogy két kortyot öntsek a bögrémbe. Majd betettem a tejet a mi szintünkön levő közös hűtőbe és leszögeztem, hogy ez így igazságos.
Három héttel később....
Reggel, amikor megérkeztem, látom, hogy Vonalasan szabálykövető szobatárs asztalán egy teljes doboz van a közös tejből. Ráérősen kávézgat, nem mutatja semmi jelét annak, hogy azt vissza vinné akár csak a mi hűtőnkbe is, nem hogy a másik szinten levőbe. Enyhén csípős megjegyzésemre, melyben megállapítom, hogy én csak a közös hűtőig vittem a tejet, de ő már az egészet ki is sajátítja, nem töri magát, hogy szabadkozzon, egyszerűen csak valami olyasmit mond, hogy már amúgy sincsen sok benne, el fog fogyni...
Tündérbarátnőm és finn férje írták alá azt a meghatalmazást, amivel anyukámnak ma menni kellett a hivatalba. Az ügyintéző először nem akarta elfogadni Jukka aláírását, de aztán megnézte a lakcím-nyilvántartóban, és mivel látta, hogy a feltüntetett címre van bejelentkezve, ezért végül kiadta a kért iratokat. Ha Anyukám egy nappal később ment volna, Jukka már nem lett volna benn a lakcím-nyilvántartásban, mivel holnaptól Svédországba költöznek. Tökéletes időzítés.
Ma összefutottam a metróban egy két évvel ezelőtti tanítványommal. Szóba elegyedtünk, elmesélte, mik történtek vele azóta, hogy utoljára találkoztunk. Beszélgetés közben egyszerre babrálni kezdte a mobiltelefonja tokját. Félig kifeszítette, és elkezdett kutatni az oda rejtett papírok között. Gondoltam, hogy a bérletét igazítja meg, bár nemigen tudtam mire vélni a ténykedését. Egyszer csak előhúzott az ott rejtett papírok közül egy cédulát és mosolyogva nyújtotta felém. Egy matrica volt, rajta pozitív megerősítéses felirattal. Azonnal felismertem és ugrottam egyet örömömben: utolsó szemináriumi órára bevittem ajándékba a csoportnak egy pakli pozitív üzenetes matricát, melyből a diákok találomra húzhattak maguknak. Ő megtartotta a saját kis üzenetét, azóta őrizte és mindennap magánál hordta.
Beállok a kasszánál a sorba, elkezdem az árukat felpakolni a futószalagra. Mögöttem egy idősebb külföldi pár németül beszélget, a kasszánál egy tagbaszakadt, ősz hajú eladó hölgy húzza le unott ábrázattal az árukat. Az aktuálisan soron következő vásárló mentegetőzni kezd, hogy mégsem kell neki az egyik cukorka, mire az eladó megfogja a cukorkás zacskót és rezzenéstelen arccal áthajítja egy polcra, ahol már hasonló, "utolsó pillanatban meggondolt" áruk sorakoznak. A cukorka egyenesen a polc közepén landol. Nem figyelek a mögöttem levő német pár beszélgetésére, de egyértelműen megüti a fülemet, ahogy a férfi Michael Jordan nevét említi. Elmosolyodva hátranézek, tekinteteink cinkosan találkoznak, mindhárman nevetni kezdünk. Fizetéskor megdicsérem a nő bámulatos dobó érzékét, és a külföldi párra sandítva tudatom vele, hogy őket is elkápráztatta, akik bólogatva helyeselnek. A nő arca teljesen felragyog, hát köszöni, hát igen, mondja szerényen, vannak helyzetek, amiket meg kell oldani, ésatöbbi, ésatöbbi. Teljesen "fel van dobódva". Majd átadom a stafétabotot a külföldi párnak, akik hasonlóan jó hangulatban folytatják vele a diskurálást már nem is figyelek rá, hogy milyen nyelven.
Minél mélyebben tudunk megélni valamit, annál közelebb kerülünk az időtlenség állapotához. Legbensőbb részünk elér oda, ahol teljesen kilépünk az időből. Az ég és a föld a szív mélységében találkozik egymással. A szív óraketyegései mérik az életidőt. És a szív mélye rejti az időtlenséget. Kívülről óra. Belülről az örökkévalóság.
Borika az asztalnál ülve hangosan elgondolkozott azon, hogy milyen furcsa is az, hogy a macskák nem tudják, hogy léteznek.
Ahogy a sorban álló, fiatal lány a polcokon felfelé futtatta a tekintetét, hirtelen belenézett a plafonon világító lámpa fényébe. Önkéntelen mozdulattal szemére csúsztatta a napszemüvegét. Majd amikor a reflexszerű mozdulatsort követően tudatosította magában, hogy nem a tengerparton, hanem egy boltban van, a következő másodpercben visszatolta a napszemüveget a hajára.
