A Final cut - Hölgyeim és uraim című film zártkörű vetítésén való részvétel belépőjeként az érdeklődőknek első moziélményük leírását kellett beküldeniük. A kiírásról sajnos csak a vetítés utáni napon szereztem tudomást... Tét nélkül rohanok tehát végig moziélményeimen.
Először is, ha jobban belegondolok, nekem nem egy, hanem három "elsőmoziélményem" volt.
Az első elsőmoziélmény az óvodában talált meg. Szokásos délután, tipegek ki a kapun, anyu halvány rózsaszín tavaszi kabátjában (akkor még nem tudtam mi az, hogy: titokzatosan) mosolyog a lépcső lábánál, megfogja a kezem, "ma nem haza, moziba megyünk". Nem tudom, mi az a mozi, nem tudom, mi az A szépség és a szörnyeteg, csak annyit, hogy anyu örül, hogy nekem örömet szerez, és ezért örülök. Azt gondolom, a mozi egy veszélyes hely, mert nagy és ismeretlen és sötét, ahova szülő nélkül nem mehet az ember, mert ki tudja, mi történik vele. Úgy sejtem, a szörnyetegnek is köze van ahhoz, hogy anyunak is velem kell lennie. Itt tudom meg mi az a (rajz)film és a mi az a filmzene.
Kis híján nyolc év moziszünet.
Tizenkét évesek vagyunk, élelmesek vagyunk, osztálypénz-túlfizetésünk, egyhuzamban három lyukasóránk és egy tapasztalatlan osztályfőnökünk van: megy az osztály moziba. Mit nézünk? Az időpont kötött, az osztály bezuhan bármilyen filmre, amit ebben az idősávban vetítenek. Még pont elérjük Az Álmosvölgy legendáját! "Mi az?" "Jó film." "Nektek való?" "Persze, Orsi néni." Párosával, kézen fogva megyünk a Corvinba, már megkezdődött, gyorsan-gyorsan a harminc jeggyel, csöndben menjetek be, mindegy, hova ültök, csak ne zavarjatok másokat. A filmről annyit, hogy egy fej nélküli lovasról szól, aki időről időre kikel a sírjából, hogy nyílt színen csapja le áldozatai fejét, akiknek megcsonkított teste erőtlenül zuhan a porba, míg a fejük játékosan gurul az álmosvölgyi éjszakában. "... milyen király volt az a jelent..." "...igen, amikor levágta a fejét!" "...meg amikor kidőlt a koporsóból..." Orsi néni falfehér. "Mindenki jól van? Senkit nem rázott meg a film?"
Egy év alatt bepótolom a nyolc év kihagyást. Szinte minden héten moziban ülünk.
Moulin Rouge. Jó film? Állítólag igen. Megnézzük? Megnézzük. Első félórában kimegy a mozi fele, mi becsületből bent maradunk, mert még kicsik vagyunk és a jegy sokba került. Esszük a popcornt és isszuk a kólát. Aztán egy idő után nem esszük a popcornt és nem isszuk a kólát. "A színen új hős, és újabb szörnyű tett, a játék megöl, a függöny eltemet. Játszunk még, bár sose tudtuk, miért. Nem értjük szerepünk. A mosoly: festék. Az öröm: színlelés. Eltakart bánat, eltitkolt szenvedés. Játszunk még, bár sose tudtuk miért, de játszunk tovább, mi játszunk tovább." Csönd. Érzem a másik embert. Érzem, hogy ott ül mellettünk, hogy meghatódott, hogy a könnyeivel küszködik. Eszembe jut, hogy a színházban felállnak, és megtapsolják a színészeket. Én is szeretnék felállni és tapsolni. Sírok. Mire a feliratok lemennek össze kell szednem magam. Megyünk ki, könnyű a lelkem, könnyű a testem.... olyannyira, hogy teljesen megfeledkezem a fél liter kóláról, ami a kezemben van, elejtem, és a gyöngyöző barna lé szétömlik a mozi padlószőnyegén.
